Szökik a nyár. Csintalan, furcsa és dühös
kis füstök cserfelnek a hegyek tetején.
Hunyorgunk, fázunk a fáradt fényben
magunkba néző alkony idején.

Még felszítja kedvünk a Nap melege,
innen még kékel a látóhatár,
de lábunkhoz már csak kóró simul,
örökre búcsúzik tőlünk a nyár.

Te is elindultál, sehova érkeztél,
mikor visszatértél semmit se kérdeztél.
Kezed a kezemben, nem néztünk egymásra,
az életre gondoltunk, és az elmúlásra.